Az első konzultáció napja. Bevallom meg voltam ijedve, hiszen akárhogy is nézzük ez egy műtét. Eddig próbáltam magamat tartani, de most egy kicsit eljött belőlem a szorongás, féltem a találkozó előtt. De aztán a konzultáció után megnyugodtam. Nem, nem azért, mert cukros bácsi volt. Inkább az ellenkezője. Megbeszéltük, hogy mekkora lesz az implantátum mérete, majd ezt valami számítógépes programmal megnéztük. Baromira teszik, ez volt az első, ami feldobott. A második meg azt, hogy az orvos mindent elmondott a műtétről, hanem az, hogy a kockázatokra is felhívta a figyelmemet. Utóvérzés meg savó, meg ilyeneket mondott az orvosom. (Hű, de jó esik ilyet mondani, mostantól nem dr. Rusz Zoltán lesz, hanem az „orvosom) Na, szóval ezek az utóvérzés dolgok inkább megnyugtattak. Nem éreztem, hogy most egy cukros bácsi próbál elcsalogatni, hanem azt, hogy tényleg mindent elmondanak. Tényleg nagyon jó érzés volt. Még az sem zavarta meg az idillt, hogy Tomi milyen rondán nézett végig az „orvosomra”. Nem tudta elfeledni a múltkori megjegyzésemet. Pedig kellene, mert én már túl vagyok azon, hogy a Nelli mellét bámulta.

Mindenféle vizsgálatra kell mennem, hogy megnézzék elég egészséges és erős vagyok-e a műtéthez. Az vagyok, ebben biztos vagyok. Nekem kell ez a műtét