Egy ideje nem írtam. Megfogadtam, hogy csak akkor fogok, amikor kialakult a végeredmény.

Mostanra kialakult a végleges formája a melleimnek. Még szebbek, mint amit el tudtam képzelni. Boldog vagyok és Tomi is az. Nem hittem volna, hogy ez a változás ilyen érzéssel fog járni, ennyire jó lesz.

Megvolt az első kontrollvizsgálat, Tomi vitt el. (Most tök nagy a boldogság, úgyhogy senkire sem nézett rondán.) Az „orvosom” azt mondta, hogy minden szépen és jól alakul, ha így folytatódik, akkor a következő találkozás alkalmával kiszedhetjük a varratokat.

Mondta neki, hogy ég meg feszül a cicim. Megnyugtatott, hogy ez teljesen természetes, hűtsem jégzselével meg megkérdezte, hogy van-e még a fájdalomcsillapítóból. Ennyi, de megnyugtató volt vele beszélni és hallani, hogy nincsen semmi baj, minden rendben megy. Ugyanis néha zavarnak a tünetek. Hason még nem tudok aludni és ugye fáj is még néha. Emiatt kezdek pánikba esni, de hogy az „orvosom” is azt mondja, hogy ez természetes, akkor teljesen rendben van.

Hazafelé már kicsit jobb kedvem volt. (Az utóbbi napok elszomorítottak, úgy éreztem, hogy nem tudok teljes lenni az égető érzés, meg az „ezt nem szabad, azt nem szabad” miatt. Én ennél szabadabb lélek vagyok.) Mondtam Tominak, hogy üljünk be valahová, igyunk egy üdítőt. Baromi jó érzés volt nézni a nőket és elképzelni, hogy pár hét és mindegyiknél jobb leszek. Most még ugye speckó melltartót kell hordani, meg nem alakult ki végleges forma, de látom, hogy jó lesz ez.

Annyira fel voltam lelkesülve, hogy mondtam Tominak, menjük be a plázába venni egy – két új topot. Olyat, amiben kitehetem a gyönyörűségeimet a kirakatba. Persze, hogy ráállt.

Újra itthon. Most pár napig pihennem kell és mindenféle szabályokat betartani. Mindenfélét nem szabad, mert ha mégis igen, akkor nagy baj lesz. És igen, Szandika ezeket betartja valami csodával határos módon, mert  tényleg nagy baj lehet abból, ha nem teszem. Azt hiszem erre vonatkozik a sebfertőzés és a savós folyadék gyülem. Nem tudom mik ezek, de annyira ijesztően hangzanak, hogy nem merek kockáztatni. (Pár éve haveromék voltak Erdélybe. Az erdő közepén lerobbant a busz, a srácok úgy gondolták, hogy csak pár kilométer a legközelebbi város, úgyis túrázni jöttek, elmennek odáig. A buszvezető meg mondta, hogy ne tegyék, mert tele van az erdő vérmedvékkel. A srác így fejezte be a történetet: „és mi nem tudtok, hogy mi az a vérmedve, de annyira komolyan hangzott, hogy nem mertünk elindulni.” Na, így vagyok én is. Tiszta jól elsztorizgatok, a végén még Mikszáth lesz belőlem.)

Kaptam speciális kompressziós melltartót, meg pozicionáló pántot, hogy minden rendben menjen, meg megtapadjon az implantátum. Most ez kell viselnem és persze kímélnem magamat. Vannak vicces dolgok, például, hogy nem nyúlkálhatok felfelé, így ha valamit le kell vennem a felső polcról, akkor anyunak vagy apunak szólok. Apu néha mondja, hogy arról volt szó, hogy a melleid nőnek meg, nem arról, hogy rokkant leszel. Tomi is sokat van itt, segít mindenben. Megbocsátottam neki azt a Nellis dolgot, tényleg nagyon rendes velem. Látszik, hogy aggódik, pedig már az első konzultáción elmondták, hogy a felépülés ilyen lesz. Ma is segített hajat mosni, tök ari volt.

Vége, túl vagyok rajta. A műtét jól sikerült, de persze még várni kell egy időt, amíg teljesen felépülök és a melleim is megkapják a végleges formájukat. Legalábbis valami ilyesmit mondtak. Amikor felébredtem, persze rögtön meg akartam nézni mindent, de kötés volt rajta és egyébként is nehezen mozogtam. Hányingerem volt, a nővér azt mondta, hogy ez az altatás mellékhatása. Fájtak is a sebek, de kaptam fájdalomcsillapítót.

Még mindig nem érzem magamat túl acélosnak. Inkább pihenek. Az altatás egyébként nem fullaszt és éber kóma sem volt.

Itt fekszem egy kórházi ágyon, altatásra várva, ölembe a laptopom. A Róbert Károly magánkórházban vagyok, komolyan már hülyeségeket sincsen kedvem mondani. Vagyis jelen esetben írni.

Komolyra fordítva a szót, az eredményeim rendben lettek, úgyhogy nincsen akadálya a műtétnek. Ennek örülök, de most egy kicsit meg vagyok szeppenve. Még soha nem altattak, remélem, nem fogok fulladni tőle. Egyáltalán mit érez az ember az altatástól? Én mindig úgy képzeltem, hogy fullasztó érzés lehet, hiszen olyan gázmaszk félét rátesznek az emberre. Bár ezt még senki nem mondta. Egyáltalán mesélt valaki valamit is az altatásról nekem? Csak a tavaly osztálytalálkozón mondta Sanyi, hogy ő félkómásan odaordibált az orvosnak, hogy „hé haver, baró a sapkád!” De hát mindig is ő volt a legidétlenebb az egész osztályban.

Meg még az éber kóma jutott az eszembe. Pár éve láttam egy filmet, Éberség volt a címe. A lényeg azt volt, hogy egy milliomost szívműtétje közben rosszul altatnak el és mindent hall és érez, ami vele történik az operáció alatt. Persze, azt a sztorit az is bonyolítja, hogy a pasit meg akarják ölni. Engem senki nem akar megölni. Remélem, Nelli sem akar eltenni az útból, hogy megfogja Tomit. Mindjárt jön az orvosom, megmondom neki, hogy bármennyit  is ígért Nelli, én 2x annyit adok.

Na, jó félre a tréfát! Tényleg izgulok egy kicsit, még sohasem műtöttek. Most jött egy nővér, megkért, hogy tegyen el a laptopot. Kezdődik!!!!!!!!!!!!!

Az első konzultáció napja. Bevallom meg voltam ijedve, hiszen akárhogy is nézzük ez egy műtét. Eddig próbáltam magamat tartani, de most egy kicsit eljött belőlem a szorongás, féltem a találkozó előtt. De aztán a konzultáció után megnyugodtam. Nem, nem azért, mert cukros bácsi volt. Inkább az ellenkezője. Megbeszéltük, hogy mekkora lesz az implantátum mérete, majd ezt valami számítógépes programmal megnéztük. Baromira teszik, ez volt az első, ami feldobott. A második meg azt, hogy az orvos mindent elmondott a műtétről, hanem az, hogy a kockázatokra is felhívta a figyelmemet. Utóvérzés meg savó, meg ilyeneket mondott az orvosom. (Hű, de jó esik ilyet mondani, mostantól nem dr. Rusz Zoltán lesz, hanem az „orvosom) Na, szóval ezek az utóvérzés dolgok inkább megnyugtattak. Nem éreztem, hogy most egy cukros bácsi próbál elcsalogatni, hanem azt, hogy tényleg mindent elmondanak. Tényleg nagyon jó érzés volt. Még az sem zavarta meg az idillt, hogy Tomi milyen rondán nézett végig az „orvosomra”. Nem tudta elfeledni a múltkori megjegyzésemet. Pedig kellene, mert én már túl vagyok azon, hogy a Nelli mellét bámulta.

Mindenféle vizsgálatra kell mennem, hogy megnézzék elég egészséges és erős vagyok-e a műtéthez. Az vagyok, ebben biztos vagyok. Nekem kell ez a műtét

A fenébe.. a fenébe … és még egyszer a fenébe! Fekete csütörtök, de tényleg. Teljesen le vagyok lombozva, a hangulatom csak eggyel jobb annál, mintha Tomin átgázolt volna egy úthenger. Kinéztem egy orvost, aki baromi olcsón dolgozik. Gondoltam, ez királyság lesz, meglesznek a nagy melleim és még ki is tudom fizetni. Már konzultációra is foglaltam időpontot, úgy éreztem, hogy csak egy lépés a mennyország.

Tegnap átjött Nelli, hozta egy unokatestvérét, Andit. Andi egy debreceni plasztikai sebész mellett asszisztens. Azt mondták, hogy megmenteni jöttek engem, meg hogy eszembe ne jusson megcsináltatni a cickóimat azzal az orvossal. Mármint, ha orvos egyáltalán és nem „kuruzsló”, aki majd „parafint fecskendez” a mellembe, amitől aztán mindenféle „daganatos  elváltozásaim” lesznek. (Ezeket Anditól idéztem, én nem így fejeztem volna k magamat, de hagyjuk.) Szóval Andi azt mondta, hogy a plasztikai sebészethez való cuccok baromi drágák és ezért van az, hogy a műtéteknek is megkérik az árát. Óva intettek, hogy nagyon olcsó orvossal dolgoztassak, azt mondták, hogy az valószínűleg spórol valamin, amin nem kellene. És hogy ettől nem lesz túl jó a műtét. Andi szerint jobb, ha inkább kicsit többet költök rá, de biztonságos helyen csináltatom, mintsem hagyom, hogy egy kókler belém vágja a kiskést. (Amit orvosi szike helyett vett, mert az olcsóbb.)

Akkor vissza az egészet. Néznem kell egy megbízhatóbb orvost. Azt hiszem fel megyek a netre és körbenézek. De előbb ki kell találnom, hogy honnan szerzek pénzt. Ahogy már mondtam: a fenébe… a fenébe … a fenébe …!

Elkezdtem plasztikai sebészt keresni.  Sajnos nincsen olyan ismerősöm, aki már megcsináltatta a cicijét, így magara vagyok hagyatva. Tényleg most kellett szembesülnöm azzal, hogy nincsen az ismerőseim között szilikon mellű nő. Micsoda provincializmus! (Ezt jó szó, most tanultam, mert elhatároztam, hogy mindennap megtanulok egy új szót, ezzel kompenzálom, hogy nincsenek nagy melleim.) Szóval ebben a provincionális légkörben nincsen műmellű csaj. De nem baj, legalább különlegesebb leszek és Tomi jobban megbecsül.

De komolyra fordítva a szót. Tényleg lassan belehülyülök, hogy ilyen kicsik a melleim. Elmegy az önbizalmam, nem érzem magamat szexisnek. Sajnos ezt Tomi is érzi, már nem vagyok olyan felszabadult az ágyban. Panaszkodik is, hogy elvesztette az ő vadmacskáját. Mit tegyek, ha az ő kis vadmacskája érzelmi válságban van az A kosaras melltartója miatt. Szerintem megérti. Ő is kezdi kapisgálni, hogy ez nem fog így menni, nagyobb mellek kellenek. Segített nekem a neten kutakodni orvosok után. Nagyon sok mindenki foglalkozik ezzel, rengeteg plasztikai sebészt néztem, de a legtöbb budapesti. A mi kis városunkban nincsen. Micsoda provincializmus! Mondjuk nekem nem számít, ha Budapestre kell ez miatt utazni. Tomi elvisz, ő is örül a döntésemnek. Amikor közöltem vele mindent bevallott. Tényleg a recepciós melleit stírölte.  Meg Nelliét is. (A csajjal majd később számolok.) Mondta, hogy szereti a nagy melleket, de nem akarta megsérteni, azért nem mondta. De most mellettem van és támogat. Imádom!  Nekem van a legjobb pasim a világon! Már csak egy nagy mell kell és én leszek a világ legszerencsésebb nője.

Ma egy új Szandika köszön nektek. Elhatároztam, hogy meglépem a nagy lépést, plasztikáztatom a melleimet. Szinte újjászülettem a döntéstől.

Pár hétig tiszta depis voltam, mert úgy éreztem, hogy becsapnak. Mindenféle balfasz reklámok ígérgetik, hogy ettől a krémtől meg attól a csodaszertől mekkora melleim lesznek. Hát nem!!!!!! Nem lesznek!!!!!! Én meg egy vagyont költöttem ezekre a szerekre. Jól át lettem vágva. Megalázó érzés, ennyire nem lehetek hülye. Akkor nincsen más választásom vagy beletörődök, hogy kicsik a melleim és Tomi nem rám izgul, hanem valami hülye tyúkra, aki nem olyan okos meg belevaló, mint én, hanem valami ki vérszegény nőcskére, akinek egyetlen vonzó tulajdonsága van: nagyok a mellei. Kinyírnám az összes ilyet. Mint például a Mammutbana az az előadó csajt, ami még oda is tolta a tőgyeit Tomi orra alá. Tudom, hogy baromi jó pasim van, de azért a többi nő levehetné róla a mancsait. Majdnem kinyírtam. Ha bíró egy kismellű csaj, akkor még fel is mentenek. Szerintem ő megértett volna, biztos őt is zavarja, hogy a férje nem rá izgul, hanem mondjuk a D kosaras írnoklánykára. Akkor meg minek tette le az a nehéz jogi diplomát.

Szóval megvan a nagy elhatározás, megműtettem a melleimet. Be kell látnom, más választásom nincsen, ha azt akarom, hogy nagyon legyenek. A többi módszer csak középkori kuruzslás, mint az érvágás vagy a piócás emberek. Jó, lehet, hogy van, ami hatásos, de akkor mértékű növekedés nem érhető el vele, amit én szeretnék. (Hé, ez a mondat tök szép meg hivatalos volt. Úgy látszik okosodom a blogolástól, tovább kell folytatnom ezt, a végén még a volt magyartanárom is azt fogja mondani: ez szép volt, Szandika.)

Nem lettem zöld. Máskor engem így ne vágjanak át! Kenem magam a méregdrága cuccal és semmi. Minden este megmértem a mellbőségemet, de semmi változás. Azaz egyszer volt, de hamar ki is derült, hogy csak átszeretkezem magamat, mert a menstruáció előtti hormonális változások miatt duzzadtak meg a méreten aluli cickóim. (Vagy hogy mondják ezt szépen tudományosan, orvosi szaknyelven. Hormonok ez jó szó, olyan okosnak érzem magamat, amikor ilyeneket használok. A premenstruációs hiszti is jó szó.) Szóval Tomi premenstruációs hisztinek minősítette azt, hogy azt mondtam, hogy nekem kicsik a melleim és szenvedek tőle. Aztán elkezdte a Playboyt lapozgatni és nyáladzott a sok D kosaras macára. Még a szextől is elment a kedvem. Remélem, nem lesz belőle szakítás.

Lehet, hogy van valami másik természetes módszer, talán valami masszírozás. Mondtam Tominak, hogy tanuljon meg valami ilyesmi technikát. Felcsillant a szeme, újra közel kerültünk egymáshoz. Ez egészen este nyolcig tartott, amikor elmentünk partyzni. Ott volt Nelli is, aki egyébként az egyik legjobb barátnő, de ha még egyszer ilyen kivágott topot vesz fel, csak azért, hogy minden pasi – Tomi is!!!!!! – azt sasolja, ráhúzok egy garbót. Jó bőt, nehogy átszúrjanak rajta a mellbimbói meg az a hatalmas nagy tőgye. De legalább nem feszesek, kicsit lógnak. A múltkor voltunk szaunázni, jól meg tudtam nézni. Lógnak. Az élet apró örömei.